Munkát váltok III. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

Ez a cikksorozat arról szól, hogy kerestem a kiteljesedést a munkában, és min mentem keresztül ahhoz, hogy depis aktatologatóból boldog selyemfestő lehessek.

Azért írom meg a történetemet, mert szinte minden nap találkozom olyan emberekkel, akik azt mondják: de jó neked, hogy te azt csinálhatod, amit szeretsz...! Titkon mindenki erre vágyik, és meg is van mindenkinek a lehetősége, a kérdés, hogy él-e vele?!
Az előző részek:

•  Első rész
• Második rész

2. Jelek, amik azt mutatják: nem oda való vagyok

Avagy a demotiváltság jelei

• Nem látom értelmét a munkámnak, aktatologatásnak nevezem, csak hogy ébresztgessem magamat a helyzetből. Hátha ez a nyers megfogalmazás segít lépni. De nem, még mindig visszatartanak a félelmeim. Ülök a szkennerrel szemben, gépre viszem azokat a dokumentumokat, amiket valaki nagy okosan kitalált, hogy milyen jó lenne, ha digitálisan meglennének, de mindenki tudja, hogy soha a kutya sem fog rájuk nézni. Körülbelül úgy érzem magam, mint a kommunizmusban, amikor egyik helyről átlapátolták a földet, majd vissza. Közben azt érzem, hogy a kezeim teremtésre vannak, áradnék kifelé, de nincs hozzá sem tér, sem idő, sem lehetőség. Áradás helyett lassan, de biztosan sorvadok el.
  

• Képességeim alatti pozícióban vagyok, és ez felőröl. De még ez sem lenne gond, ha jól tudnám csinálni, de ezek az adminisztratív dolgok tőlem teljesen távol állnak. Nem az a precíz, pontos, rendszeres ember vagyok, és nem tudom magam rászorítani. Szinte megalázó, hogy diplomával fénymásolok, szkennelek, kávét főzök, ajtót kezelek. Nem azért, mert nincs bennem alázat, hanem mert a bennem lévő képességeket nem használom. Van két nyelvvizsgám, de németül 6-7 éve meg sem szólaltam, kb. kidobhatom... az angolt is havonta egyszer egy sablonlevél megírására veszem elő, ezért egyre kevésbé merek megszólalni, pedig folyékonyan beszéltem gazdasági nyelven. Eltékozlom azt, amit olyan sok munkával, szorgalommal megszereztem.

• Napról napra butulok el, egyre nehezebben fogom fel a dolgokat, amiket mondanak, magyaráznak nekem, nézek ki a fejemből. A napfény hiánya miatt minden bajom van, hálni jár belém a lélek. Alig várom, hogy kijussak az irodából, reggel pedig gyomorgörccsel megyek be. Kedvetlen vagyok, csak árnyéka a régi - és a mostani - pörgős önmagamnak, aki tele van élettel, ezer ötlettel, szereti az embereket, optimista, stb.

• Folyamatos kudarcélményem van, nem tudom, és nem akarom megcsinálni azokat a feladatokat, amiket rámsóznak. Halogatok, pedig tudom, hogy egyre rosszabb lesz.

• értéktelenség érzet, kb. mintha levegő lennék, a "nagyok" (főnökeim) átnéznek rajtam, emberszámba sem vesznek. Számukra kiszolgáló személyzet vagyok, egy gép, aki időre precízen végrehajtja a feladatát. Az, hogy mi foglalkoztat, milyen ember vagyok, senkit sem érdekel, de innentől kezdve motiválni sem tudnak, hiszen nem ismernek. De multinál vagyunk, ahol nem is különösebb cél a motiválás, majd jön valaki más, aki jobban megcsinálja a munkát.

• az ötleteimet már az elején lenyírbálták, mondván, hogy ne akarjak itt mindent megváltoztatni. A kreativitásom nullára redukálódik, nem tudok és nem is akarok többet beletenni ebbe a munkahelybe, mint amennyit nagyon muszáj. Azt is csak akkor, ha figyelik...